Van egy érzés mi fogva tart. Talán szerelem, talán vonzódás. Ha meghallom a nevét elfog a bizsergés, boldog leszek, de mégis fájdalommal teli. Érzem, hogy nem lehet az enyém. Amikor csak egyedül vagyok , begyógyszerezve fekszem. Úrrá lett rajtam a depresszió, szinte fogságba estem. Amikor az arcára gondolok, elsírom magam, egy sarokban zokogok, akár egy kétéves. Mintha elvették volna a játékomat. Egy hete ismerem, mégis több fájdalmat okozott, mint amit el tudnék viselni. Ha egy harmadik nem zavar be, talán összejöhettünk volna. De neki meg kellett kérdeznie, nekem meg írnom kellett neki. És mi az, hogy én is? Hát kapjátok be rosszakarók... Anyádnak megkellett volna nevelnie, lehetnél udvariasabb.. Szeretem őt, és segítek neki a drogproblémái miatt... Ha kell, az életemet kockáztatom miatta. Érzem, hogy fontos vagyok neki, , de ő még nem érzi, vagy ha mégis, nem tud mit kezdeni vele. Idő kell neki, amit tőlem meg is kap. Vicces, hogy majdnem három évvel idősebb, mégis én várok rá, nem ő rám. De én itt vagyok... Talán lelki szemetesládának használom, de nekem is kell valaki. Én egyedül vagyok.. Jó ott van a két barátnőm, de ők nem értik mi zajlik le bennem... Mióta azt mondták, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás, azóta alig beszélek velük. Nem vagyok bunkó, de az érzéseimben nem kételkedhet senki... Már csak a dalszövegek maradtak nekem és egy fülhallgató. A zenébe menekülök,mert félek a világtól, félek az érzéseimtől, félek a csalódástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése